A kiskorúak védelmével foglalkozó pápai bizottság 2025. október 16-án bemutatott éves jelentéséről Benyusz Márta, a bizottság regionális tanácsadója nyilatkozott a Szemléleknek.

A teljes interjú ide kattintva olvasható, az alábbiakban Benyusz Márta válaszaiból közlünk részleteket.

„Ferenc pápa 2014-ben hívta életre a tanácsadó testületet, hogy segítsen a Szentatyának, miként lehetne az egyházban visszaszorítani a kiskorúak sérelmére elkövetett visszaéléseket. Már az első pillanattól az áldozatok gyógyulása volt az elsődleges. Ám abból a szempontból, hogy a gyakorlatban hogyan lesz ez érzékelhető az áldozatok számára, az idei jelentés valóban mérföldkő. A dokumentumra úgy tekintünk, mint a megtérés egyfajta eszközére az egyházban, mivel az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot tűzte zászlajára. A második éves jelentésben fókuszcsoportokkal dolgoztunk együtt, és negyven áldozatot hallgattunk meg a bizottság négy nagy régiójából (Európa, Amerika, Ázsiai-Óceánia és Afrika). A jelentés központi eleme a jóvátétel kérdésköre. Kimondja, hogy a jóvátétel az egyház feladata, ahogyan az is, hogy senkinek a kezét ne engedje el, aki visszaélést szenvedett el, hanem kísérjük őt végig a folyamaton.”

„A szexuális bántalmazás az esetek 99,9 százalékában olyan trauma, amely derékba tör egy emberi életet. Mégis, az evangélium jó híre, hogy Krisztusban van gyógyulás, és ez elérhető, ha egyházként, emberi eszközökkel is segítünk ebben. De ez hosszú út, amiben sok eszközt igénybe kell venni. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg, azt is jobban megérthetjük, miért fontos, hogy közösségként adjunk jóvátételt, akkor is, ha egyénként nem vagyok érintett. Mindannyian Krisztus testének részei vagyunk, és ha a test egyik része megsebződik, akkor egy kicsit mindannyian megsebződünk, ezért mindannyian részt kell vegyünk a gyógyulásban. Ilyen esetekben az áldozatnak nemcsak a méltósága, az integritása, a lelke sérül meg, hanem a hite is: kitaszítva érzi magát az egyházból.

A gyógyulás azzal kezdődik, hogy elismerjük, és akár egyházi, akár világi vezetőként vállaljuk a felelősséget azért, hogy ez megtörtént a közösségünkben, ha nem is mi voltunk az elkövetők.

De az is legalább ilyen fontos, hogy közösségként is elismerjük és bocsánatot kérjünk – személyesen vagy akár nyilvánosan –, mert ez is segíti a gyógyulást.”

„Sajnos vannak esetek, hogy az elkövetőt hiába zárják ki a papi rendből, visszahívják olyan közegekbe, ahol a jelenléte további sérülést okoz. Emögött sokszor nem rossz szándék van, hanem jóhiszeműség vagy tájékozatlanság, aminek alapja az a teológiai alapelv, hogy minden bűnös kaphat új esélyt. De nem mindegy, ez milyen keretek között történik, mert az áldozatközpontúságnak az is eleme, hogy az elkövetőket megfelelő módon tudjuk kezelni. A kánonjog szerint az egyházban a lelkek üdvösségének mindig a legfőbb törvénynek kell lennie, de ennek útja nem lehet az, hogy az áldozatokat közben újra traumatizáljuk. Ezért fontosak az intézményi reformok és a szakszerű segítségnyújtás, ami a jóvátétel egyik kulcseleme.”

„Léteznek kötelező kánonjogi előírások, de az útmutatók, javaslatok iránymutató jellegűek. Az emberi méltóság kultúrájának útját minden közösségben egyenként kell kitaposni, hogy élővé és a sajátunkká váljon. Meg kell találni azokat az eszközöket, amelyekkel a jó gyakorlatok vagy iránymutatások beemelhetők a saját valóságunkba. Katolikusként úgy érzem, könnyebb ezen az úton el-, illetve továbbindulni, hogy látom a tavalyi, illetve az idei éves jelentést. És a kérdésre, hogy a dokumentum miként tudja kísérni az egyházat a gyermekvédelem útján, az a válasz, hogy

a püspöki konferenciák, illetve a püspökök bizonyos időközönként ad limina látogatásra mennek a Szentszékhez, és beszámolási kötelezettségük van.

A püspökök találkoznak a bizottság tagjaival is. Előtte a testület kiküld egy kérdőívet, amelyet az egyházmegyék kitöltenek, ez képezi a megbeszélés alapját, majd a bizottság ennek ismeretében fogalmazza meg a meglátásait, amelyeket az egyházmegyéknek érdemes figyelembe venniük. A következő ad limina látogatáson pedig számot kell adni arról, hogy mi történt az előző alkalommal adott javaslatok alapján.”

„minden áldozatnak más jelent jóvátételt. És ami még nagyon fontos: segítsünk a sérült istenkapcsolat helyreállításában. Mert ezáltal a mi istenkapcsolatunk is helyre tud állni. A Jóisten arra hív minket, fogjuk meg a gyerekek és sebzett felnőttek kezét, és menjünk velük ezen az úton. Akkor is, ha nehéz hallani, amit mondanak. Ha ők ki tudták bírni, hogy ez megtörtént velük, akkor én is le tudok ülni és el tudom bírni, hogy meghallgassam. Fontos a szupervízió és a szakmai rálátás, hogy egy ilyen beszélgetésben érezd, te is ember vagy, megélhetsz fájdalmat, dühöt, és ez normális. Hogy ez nem teljesítménybeszélgetés. Ez csak arról szól, hogy ide jön egy ember, akit nagyon mélyen megsebeztek. És most meg kell hallgatnod őt.”