Hortobágyi T. Cirill bencés főapát az iskolafenntartó szempontjából írta meg tapasztalatait az iskolai bántalmazásokról az Oktatási Hivatal kiadványába.

Az Oktatási Hivatal Pécsi Pedagógiai Oktatási Központjának hírlevelében ezúttal külön összeállítás szerepel a bántalmazásról. A Gyerekasztal tagja, Hortobágyi T. Cirill bencés főapát A bántalmazás egy iskolafenntartó szerzetestanár szemével címmel közölte itt írását, melynek elején általános problémákra figyelmeztet: „A tavalyi egy különösen nehéz tanév volt a Pannonhalmi Főapátság által fenntartott iskoláinkban. A bőrünkön érzékeltük, hogy valami nagyon elromlott az elmúlt pár évben. A külvilág, a közélet és a média agresszivitása az iskolafalakon belül rombol tovább. A gyerekek online szocializálódnak, csonkoltan képesek valódi, ember-ember közötti kapcsolódásokra. Lelkileg különösen megterhelő, hogy rengeteg olyan problémával szembesültünk, amelyekre a legsötétebb álmainkban sem számítottunk.”

A teljes terjedelmében itt olvasható írás jórészt a kortárs bántalmazás kérdéseit járja körbe, de a Gyerekasztal fő témáihoz is kapcsolódik, amikor kijelenti: a bántalmazással „történő szembenézés erkölcsi alapja a bocsánatkérés kultúrája. A bocsánatkérés egyértelmű, feltétel nélküli, nem magyarázkodás és nem jogi védekezés. A valódi bocsánatkérés felelősséget vállal, elismeri a másik fájdalmát és felajánlja a segítséget a gyógyulásban. A bántalmazás kezelése nem technikai, hanem elsősorban erkölcsi kérdés. A bántalmazás soha nem egyetlen személy magánügye.”

Hortobágyi T. Cirill szerint a felelősség három szinten értelmezhető:

• Az első az elkövető felelőssége, aki visszaél hatalmával.
• A második az intézmény és a közösség felelőssége, amely nem vette észre, vagy elhallgatta a jelzéseket.
• A harmadik szint a felettes szerv felelőssége, amely nem tett eleget a megelőzésért és a védelemért.

„Az egyik legfontosabb általános tanulság: a bántalmazás mindig rendszerszintű kérdés, és csak rendszerszinten kezelhető. Az elhallgatás nagyobb kárt okoz, mint a szembenézés – ez is egy fontos tanulság. A nyilvánosság nem gyengíti az intézményt. Az átlátható, őszinte kommunikáció építi a közösséget, növeli a bizalmat, megerősíti a személyes és intézményi hitelességet. Az elhallgatás kultúrája az, ami rombol. Bizalom nem a hibátlanságból, hanem a felelősségvállalásból születik.”